2001. február 20. – Nagy Marcellnak írt e-mail melléklete

**********************************************************

 

Az utóbbi két hét - írta Gazda Ákos

 

Január 22-én tettem le legutolsó vizsgámat, azon a héten azt hiszem nem csináltam semmit, ám a következő hét közepén (január vége vagy február legeleje lehetett) egy Annánál átmulatott éjszaka után úgy éreztem, nem vagyok jól. Először a Balzac utcai lakásomban próbáltam kikúrálni magam: sok teát ittam, és Annának dolgoztam ki másodikos érettségi tételeket. Pár nap után úgy éreztem: ütött az óra. Kijöttem az egyetemre, megnéztem, mi a helyzet ösztöndíj-ügyben. Láttam, semmi. Ekkor egy nagy bánat ért utol. Én úgy terveztem, hogy e napon (február 5. lehetett talán) pontosan tudni fogom, mi van az ösztöndíjammal, és ennek fényében tudok cselekedni. De nem így történt.

A kezdeti rosszullét után egy tartósabbnak ígérkező betegség köszöntött be házam portáján. Ekkor már Piliscsabán töltöttem, -ttük az időnket, hiszen Anna is csatlakozott magányomhoz. Itt több napon át a magyar nyelv és irodalom tanulástól zengett a ház. Míg Anna inkább az irodalomtételeket dolgozta ki, addig én a nyelvtant, s a vizsga előtti nap ezeket egyeztettük. A tempó azonban sürgető volt. Február 13-án, a vizsga kezdete előtt két órával még Ady Endre „Góg és Magóg fia vagyok én…” c. versének elemzését gépeltük, s jóformán a vizsgáról is elkéstünk.

Az első megpróbáltatást továbbiak követték. Túl voltunk ezen a vizsgán, ám még visszamaradt számos azok közül. Én egy rövid időre úgy éreztem, fölépültem, már egyre gyakrabban járogattam be az egyetemre, és kérdezősködtem minden alkalommal az ösztöndíj-ügyről, de válasz nem érkezett. (Tanóra látogatása e félévben még nem történt – a szerk. megj.) Annyit azonban készségesen elárultak, hogy február 19-én kezdődik az oktatás odakünn, és ezt kissé fenyegetőnek találtam.

Időközben elkezdtem ügyeket intézni, olyanokat, melyek feltétlenül nem kapcsolódnak egy esetleges utazáshoz, nehogy kudarc esetén ezeket vissza kelljen csinálni.

 

„A szemüvegkészítés esete

 

Így például napokat töltöttem el egy szemüvegkészítéssel, mert ennek számtalan lépését mindannyiszor elvétettem. A szemüveg ügyében az első lépést múlt szerdán tettem meg (febr. 14: Valentin, Bálint). Ezen a napon elmentem a Maros utcai rendelőbe, mert ott egy ízben jártam már, és nagyon néptelennek találtam, gondoltam, most sem kell sokat várnom. Ám aznap nem volt benn a doktornő (konferencián volt?). Ugyanaznap este még sikerült eljutnom a Visegrádi utcai rendelőbe, hogy az orvos fölírhassa a szemüveget, de a rendelőben található optikai szaküzlet addigra már bezárt. Másnap visszamentem a szaküzletbe, kiderült, hogy náluk nincs SZTK-keret (holott az volt a vágyam, hogy ilyennel rendelkezzek). Ez csütörtök volt. Ki kellett eztán mennem az egyetemre, így este, mikor visszajöttem Pestre, már nem remélhettem, hogy nyitva tartó optikusra lelek. Péntekre maradt, hogy megtaláljam azt a helyet a városban, ahol van ilyen keret, örömmel töltött el, hogy a Péterffy Sándor utcai kórházban (amely sajnos nem a kettőben, hanem a nyolcban található) van, és megvárjam, míg a „12.30-tól 14.00-ig áruért mentem” táblán feltüntetett időintervallumon kívül kerülök, hogy ezután újra kudarcot vallhassak mindössze egy apró kis tévedés miatt: tudniillik a szemüveg ára előre fizetendő, s nem volt nálam pénz. Ezután hétvége jött, az optikus zárva volt, hétfőn nem sikerült eljutnom, ma, kedden: igen. A szemüveg csütörtökre lesz kész.”

 

Miközben éppen hétvégi szabadságomat élveztem a zárva tartó optikusok övezte kies hazámban, két hibát követtem el. Mindkettő abból táplálkozott, hogy azt hittem, meggyógyultam. Az első az, hogy több heti nyugalmam és ki nem csapongásom után elmentem Ironékkal a híres Akácfa sörözőbe, ahol újabb nagy mennyiségű cigifüst ért, és feltehetőleg ez a szervezetemben újabb gyengülést hozott.

Tény azonban, hogy február folyamán ez volt a legnagyobb kicsapongásom, és az a filmnézés, amely e rövid együttlétet követte. („A negyvenegyedik” c. szovjet társadalmi dráma került levetítésre péntek éjjel és szombat reggel.)

Sőt, másnap még futballozni is elmentem a Margit-szigetre, ellenére annak, hogy aznap volt a legszelesebb idő nemrég óta tartó évezredünk folyamán. No, sebaj, szombat estére újabb rosszullét kerített hatalmába, de az igazi buli vasárnap köszöntött reánk. Átmentem Annához, hogy átvegyük a nyelvtant, hiszen hétfőn vizsgázott, ám ő nem volt annyira kapható erre, enyhe rosszullétre panaszkodott, végül beéjdzselt (vomizott). Ez vasárnap éjjel 3-kor következett be, ekkor mind én, mind Virág fölkeltünk őt ápolandó, míg végül mindhárman nyugovóra tértünk. Másnap igen rosszul volt a kishölgy, de én sem voltam különbül. Reggel még gyors összefoglalót adtam neki a magyar nyelvről, majd vizsgára bocsáthatónak nyilvánítottam. Együtt indultunk el az iskolájába, de a Verseny utca–Thököly út kereszteződésénél én úgy döntöttem, visszamegyek a lakására magam kipihenendő. Filmet néztem, teáztam, végül nyugovóra tértem, s csak du. 5 körül ébredtem föl renyhe torokfájással. Hamarosan Anna is hazatért, aki 4-es és 5-ös osztályzatot kapott, és hősiesen még gyengesége ellenére is elment Szabó Ervin tanár úrhoz, majd pedig este 11-ig nyelvtanoztunk. A történet e ponton kapcsolódhat be a jelenbe, hisz e nyelvtantanulást követően a ma reggel volt a következő állomás. 8-kor keltünk, hogy a 14. (a mondatszerkesztés stílusértéke) tételt átvegyük, és újra vizsgára bocsáthatóvá váljék a kishölgy.

Virág ma reggel lelépett Miskolcra, de ott volt Györgyi (kis vörös csaj), aki megfázásra gyanakodott, mert állítása szerint az előszobában, ahol kvártélyt kapott a hőfok a nullához közeledett. Ha túlzás is ez, adalékként azért megjegyzem, hogy Sawsen tanárnő egy hete lelí Miskolcra, és lekapcsolta a fűtést az egész lakásban – talán tudod, hogy a legkeményebb tavaszi idő volt még egy hete, melyet a tegnapi nappal a „tél” elnevezésű évszak váltott föl, nem feltétlenül a megszokott sorrendet követvén –, melynek nem csak visszakapcsolása jelentett gondot, hanem a visszakapcsolás iránti szándék is alacsony volt az Al-Hayder testvérpár fiatalabbik tagjában, mert ugyaneznap jött meg a Magyar Elektromos Művek egyik korszakalkotó dokumentuma, mely különös megfontolásból 7000 forintos összeget tartalmazó sárga (postai átutalási) csekket csatolt mellékletként.

S ha még kérdezed, miért nem mentünk át a híres újlipótvárosi lakásunkba, hogy az estét ott töltsük, nos erre a válasz már banális: pénteken, magam sem tudom miért, úgy éreztem, elkezdtem összepakolni a szobámat, és a rendrakásban csak addig jutottam el, hogy mindent ledobáltam a földre, ám azokat nem dobozoltam be.

S az ösztöndíj? Még mindig nem jött válasz. Legutóbb csütörtökön jártam bent a híres oktatási intézményben, és akkor Bárkányi Zoltánné (Bańczerowski – Bárkányi – Reimann: Lengyel társalgási zsebkönyv) végre megmondta a tutit: a minisztériumban faxolási hiba következtében elfeledték kiküldeni a pázmányosok és a debreceni diákok névsorát, így a hiba orvoslásáig nem lesz válasz. A hiba még mai napig sem nyert orvoslást, gondolom, mert a faliújságon nem találtam erről hirdetményt. Picit gyanús, hogy itt valami mélyebb titok lappang a dolgok velejetáján.

S akkor visszakanyarodván egészségi állapotomhoz. Talán a legrosszabbnak mondható e több hetes betegség-sorozat folyamán. Ma ugyanis arra ébredtem, hogy a mandulám igen be van dagadva, s egyes állítások szerint eljött az ideje annak, hogy orvoshoz forduljak. Más állítások szerint, még nem. Ez ügyben még hozzátenném, hogy két hete, mikor betegségem még gyermekcipőben járt, már megkíséreltem orvoshoz fordulni, ám aznap a tanár úr maga is beteg volt.